Újra az erdõn


Édesanya jó éjszakát kívánt és kiment. Még világos volt. A júliusi telihold sápadtan kukucskált a kert fái között. Katica nem szeretett volna elaludni, mielõtt Dani megjön. Tudta hogy jön. Mindig teliholdkor jön. Éjszaka akkor látni legjobban. Kiült az ablakba és figyelte a csendesedõ nappali világot. Az úton egyre ritkábban zúgott el egy-egy autó. A fecskék is ritkultak. A szomszéd ház antennáján utolsó flótáját fújta a feketerigó. A meggyfa tetején a házi rozsdafarkú próbálta visszahívni a napot. A széncinege is beült az odúba fiókái mellé.
A hegyek felõl friss levegõ árasztotta el a várost. Mintha ez ébresztette volna az éjszakai állatokat. Megmozdult a páfrány és testes zöldvarangy mászott elõ. A téglakerítés tetején nyestmama szaladt végig, a magasban denevérek jelentek meg.
– Mikor jön már Dani? – motyogta magában, és közben nagyot ásított.
Szapora szárnycsapásokkal testes lepke jelent meg az ablak elõtt. Egyenest az eresz alá függesztett muskátlihoz repült. Sorra látogatta a virágokat. Katica elmélyedten figyelte. Danit csak akkor vette észre, mikor megszólalt.
– Kacsafarkú szender. Gyakori az emberek környezetében. Szereti a muskátlit és a többi erõs illatú kerti virágot. Ezek nektárjával táplálkozik. Egyébként pedig: szia.
– Szia, örülök, hogy megjöttél. Nagyon unalmas volt ez a nap.
– Induljunk! – sürgette a melegtõl pihegõ Danit Katica.

Az ismerõs erdei tisztás felett egyetlen denevér sem repkedett.
– Hová lettek a törpe denevérek? Nem itt láttuk õket vadászni? Elköltöztek?
– Nem költöztek el, csak a vadászat elõtt, az egész napi szomjazás után, isznak a patakból vagy a tóból.
Az erdõ belsejében, egy nagy tisztás szélén, Dani egy vadászlesre szállt le pihenni. Húuu, húuu, hasított az erdõ csendjébe egy bagoly.
– Urali bagoly tanyázik a közelben – állapította meg Dani. – Ha várunk egy kicsit, lehet, hogy meglátjuk.
Nem sokáig kellett várni. Bagolyhoz méltóan nesztelenül tûnt fel a szemük elõtt. A vadászles túlsó oldalára ült. Onnan szemlélte a tisztást, fülelte környezetét.
Dani finom mozdulatokkal figyelmeztette Katicát, hogy csendben legyen, különben gyorsan tovább kell állniuk. Mozdulatlanul figyelték. Minden apró neszre reagált. Hol jobbra, hol lefelé, hol balra fordult a bagoly feje. A neszek nem bíztathatták zsákmánnyal, mert rövid idõ elteltével, ahogy jött, nesztelenül elrepült.
Katica megkönnyebbülten sóhajtott fel: – Kezdtem félni tõle, hogy ma már nem beszélhetek.
– Miért forgatta állandóan a fejét? Miért nem csak a szemével nézett jobbra-balra?
– A baglyok a szemüket nem tudják mozgatni. A szemük mindig elõre felé néz. Ha szét akarnak nézni, el kell fordítani a fejüket. Azért is arra kell fordulniuk, mert a zsákmány pontos helyét a hallásuk segítségével állapítják meg.
A beszélgetés közben tovább indultak. A fák közé beérve furcsa, nyávogásszerû hang hallatszott.
– Ez a vadmacska hangja volt?
– Nem. Nagy pele visított. Mindjárt megkeressük.
Elõbb a magasban, majd egyre alacsonyabban, leereszkedve a lombok alá, több fát körbe repültek azon a részen, ahonnan a visítást hallották. Elõbb egy hatalmas, az uralinál is nagyobb baglyot pillantottak meg, majd a karmai között a már élettelen nagy pelét.
– Az utolsó hangjait hallottuk – állapította meg szárazon a pusztulás tényét Dani.
– Mi ez a hatalmas madár?
Dani nyugodtan közelebb repült a lakmározó bagolyhoz, és leszállt egy tuskóra, mielõtt válaszolt.
– Nem félsz? – kérdezte közben reszketõ hangon Katica.
– Õ meséitek Bubó doktora. Õ Bubó bubó, vagyis az Uhu. Nem félek, mert nagyon lassú. Ránk egyáltalán nem veszélyes. Igaz, mindent zsákmányul tud ejteni, ami kisebb nála, de csak, ha lassabb és a hallása sem jobb. Kifordítja tüskés bundájából a sünt, elkapja a kóbor macskát, a figyelmetlen rókát, a fészkükön alvó ragadozó madarakat, például az ölyvet, héját, de akár egy kisebb kóbor kutyát is leüt a lábáról. Azért õ is elsõsorban egereket, pockokat fogyaszt. Minden erdõlakó fél tõle, csak mi nem! – húzta ki magát büszkén Dani.
Hosszan elnyújtott uhúuu kiáltás jelezte, elfogyott a pele. Bubó bubó hatalmas sárga szemeivel a zajongó Daniékra pillantott, majd nagysága biztos tudatában újabb zsákmány után indult.
Katicát a bagoly pillantásától, pár másodpercre, a meleg éjszakában is kirázta a hideg.
Dani a hegygerinc irányába indult tovább. A gerincen, termetes bükkfák alatt, jókora sziklák hevertek egymás mellett, fölött. Közöttük kisebb-nagyobb üregek alakultak ki. Dani kétpercnyi keresgéléssel megtalálta, amiért ide jöttek. Egy nagy, lapos tetejû sziklán, két fülén szõrpamacsot viselõ nagyobbacska macska hancúrozott. Dani egy föléjük nyúló ágon landolt.
– Hiúz kölykök – kezdett a hiúzokról mesélni Dani. – Gyakorolják a vadászat fogásait. A hiúz macskaféle ragadozó. A középhegységek sûrû erdei a kedvenc élõhelyük. Itt elegendõ rejtekhelyet találnak, és az erdõ változatos zsákmányt kínál.
Katicának, belefeledkezve a hancúrozó cicák figyelésébe, egyetlen kérdés sem jutott eszébe. Tõle szokatlan türelemmel hallgatta Dani hiúzokról szóló monológját.
– A hiúzok elsõsorban kisemlõsökkel, egerekkel, pockokkal táplálkoznak, de beteg vagy sérült állat esetében õz vagy szarvasborjú nagyságig bármit leüthetnek. Egyik legfontosabb zsákmányuk a nyúl. Ahova betelepítették a muflont, ott télen, a magas hóban felfázó és elpusztuló muflonok tetemeinek eltakarításával a hiúz fontos köztisztasági szerepet tölt be. A rókák állományának szabályozásával az emberre egyik legveszélyesebb betegség, a veszettség terjedését akadályozzák. Az ilyen, emberi településekhez közeli területen a hiúz döntõen éjjel tevékeny. Nappalra a sziklák közötti üregek egyikébe húzódik.
Közben megjött a hiúz mama. Két, még mozgó, kövér erdeiegeret tett le a sziklára. A kölykök a hancúrozást befejezve az egerekkel kezdtek játszani. Az egerek nem soká bírták a kölykök vad stílusát, hamar a fogaik közé kerültek. A mama a szikla peremérõl figyelte utódait. Az egerek nem verték el étvágyukat, gyorsan anyjuk mellett teremtek, és szopni kezdtek.
– Indulunk haza! – szólt Dani. – Ma este itt már nem történik semmi.
Dani a gerinc vonalát követve indult a város felé. A gerinc egy kiszélesedõ részén kis tó csillant fel. Közelében kisebb pocsolyákban vaddisznók dagonyáztak. Dani újabb pihenõt tartott.
– Iszok pár kortyot. Addig itt várj! – szólt, és Katicát egy tuskón hagyva elreppent.
Hangos avarzörgés közepette lomha béka blattyogott el a tuskó mellett. A vízhez érve megmártózott benne, majd megfordult és visszatért valahova az erdõbe.
Közben visszaért Dani.
– Odafigyelj! – mutatott a távolodó béka felé Katica.
– Barna varangy. A városi rokonát, a zöld varangyot már láttad. Ugyanolyan lomha, váladékos bõrû. Õ is így védekezik a ragadozókkal szemben.
– És a varangy mit eszik?
– Csigákat, bogarakat, gilisztákat, mindent, ami kisebb nála. De a táplálkozási szokások helyet a te további éjszakai programoddal kellene foglalkoznunk – tért vissza a hazamenetel forszírozásához Dani.
– Igazad van. Menjünk! – Adta meg magát Katica.
Jó éjszakát!