• 1
  • 2
  • 3

Velünk élõ természet

Mennyit lép egy veréb egy esztendõben? E régi beugrató kérdés jutott eszembe még 1998 egyik nyári napján, a fõ utcán sétálva, amikor egy 4-5 éves gyerkõc kérdésére - Milyen madár ez? – a szülõ rávágta: veréb. Ezen „veréb” a kérdés feltevése elõtt kb. 5 m-t lépegetett elõttük, 2 méteres közelségbe bevárva gyereket és szülõt egyaránt.
Õsz végén, a Kazinczy és Kossuth út, az Esze Tamás utca és még sorolhatnám, fáinak kopasz ágai között apró, kerek madárfészkek válnak évrõl-évre láthatóvá. Akármennyire igyekszünk a zajjal, levegõszennyezéssel, betonozással és aszfaltozással elviselhetetlenné tenni az élõlények számára környezetünket, egy részük újra és újra alkalmazkodik, gyökeret ereszt és termést hoz, fészket épít, fiókát nevel, énekével visszacsempész egy keveset a természetbõl. Megérdemelnék, hogy ismerjük õket. Ne legyen minden madár „veréb”!
A városi környezethez hozzászokott madarak 2-3 méteres távolságra bevárják az egyenletes tempóban sétáló embert. Egy padon ülve, a hirtelen mozdulatokat elkerülve, hasonló élményben lehet bárkinek része. Kis türelemmel és odafigyeléssel bármelyikünk megismerheti az összes repülõ lakótársunkat.
A madarak egy része állandó lakótársunk. A város területén vagy határában költ, neveli fiókáit, kóborol és telel át. Ezek közül gyûjtöttem az egy-egy évszakban gyakoribb fajokat egy-egy „csokorba”, próbálom meg jellemzõ vonásaikat bemutatni.
Városaink, településeink leggyakoribb madara a veréb. De melyik? Hazánkban két faja honos. Mindkettõ szorosan kötõdik az emberi környezethez. Az egész évet a város területén és határában tölti. A házi veréb kerül gyakrabban szemünk elé. Valószínûleg a leginkább alkalmazkodó képes madarunk. A városok központjaiban, épületek réseiben is költ. A legnagyobb forgalomban is az utcán, járdán keresgél ételmaradék, gyommagvak, rovarok után. Hímje fejeteteje fekete és szürke, a tojóé szürke színû, tollazata a hátán barnás, a hasán szürkés. A mezei veréb kisebb termetû, mind a hím, mind a tojó fejtetõje barna színû. Kerüli az ember közvetlen közelségét, a kertekben gyakoribb. Fészkét gyakran találni természetes és mesterséges odúkban. A mezei veréb egyedei a nyár folyamán kizárólag rovartáplálékot fogyasztanak.
A verébhez leginkább „hasonló” lakótársunk a búbospacsirta. Felismerése mégsem jelenthet gondot. Az ugráló verébbel ellentétben, lépegetve igyekszik a biztonságos 2-3 m-es távolságot megtartani az emberektõl. Feje tetején névadó toll bóbitája is megfigyelhetõ. Sátoraljaújhelyben bárhol találkozhatunk búbospacsirtával, bár tömeges elõfordulásáról nem beszélhetünk. Ideális szaporodó helyeket biztosítanak számukra a bérházak kissé elgazosodott lapos tetõi. Az elmúlt egy év folyamán egyaránt találkoztam lépegetve keresgélõ egyedeivel a vasútállomáson, a „fõ” utca teljes hosszában, a régi benzinkútnál, a Barátszeren, a Petõfi utcán. Fészkelési idõben rovarokat fogyaszt. Kemény telünk, havas-jeges utcáin 3-4 egyedbõl álló kis csapatokban keresgél gyom magvakat.
Gyakran válnak „személycsere” áldozativá a fekete rigó és a seregély is. Fekete rigóval egész évben találkozhatunk. A városban megtelepedett egyedek közül, a koromfekete tollazatú, élénk narancssárga csõrszínû, idõs hímek jól azonosíthatók. A tavaszi idõszaktól eltekintve, mikor egy-egy fenyõfa csúcsáról szól éneke, a földön keresgélve, leveleket forgatva, cserjék között futkosva kerül szemünk elé. A hangos rikácsolás kíséretében menekülõ erdei fajtársaival szemben, látszólag, nem zavartatja magát az emberektõl. A tojók csõre színe és viselkedése hasonló, de környezetbe beolvadó barnás toll ruhájukban kevésbé feltûnõek. Rendszeresen költenek környezetünkben, cserjék sûrûjében, ritkán használt kerti helyiségek zugaiban. Az alacsonyan található fészkekbõl a fiókák hamar kiugrálnak és a kóbor macskák nagyon sokat elpusztítanak. (Seregély csak a költési idõben figyelhetõ meg. A hím és a tojó tollazata egyforma. Fekete alapon sok apró fehér pont látható. Csõrük halványsárga, szürke. Tollazata állandóan ziláltnak tûnik. Fák odvaiban költi ki és neveli fel fiókáit. Nem igazi városlakó még, bár már találtunk költésére.)
A téli hónapokban kerülnek leggyakrabban szemünk elé az etetõkre járó széncinegék is. Az egyetlen faj, amelyet talán mindenki ismer. Sárga tollruhájuk, fekete sapkájuk összetéveszthetetlen. A költési idõszakra, elegendõ fészekodú hiányában, visszatérnek az erdõkbe. A város területén a lehetséges számú párnak csak a töredéke költ. Az etetõk közelében figyelhetjük meg a kisebb termetû, kék sapkájú kék cinegéket, a szintén kisebb termetû, szürke tollazatú, fekete sapkájú barátcinegéket és a fekete sapkáján fehér foltot viselõ fenyvescinegéket. E fajok csak télen húzódnak be a településekre. Nagyobb távolságot is tartanak az embertõl. A rovarok tömegeinek általuk történõ elfogyasztása felbecsülhetetlen értékû mindannyiunk számára, mégis minimális figyelmet fordít rájuk az emberek többsége. Igazi segítséget nem az etetéssel, az csak lelkiismeret nyugtatás, hanem fészekodúk kihelyezésével nyújthatunk számukra.
A kisebb, de összefüggõ zöld területeken - parkok, idõs fákból álló facsoportok, fasorok – mindenütt jelen vannak az erdei pinty egyedei. A hím torka, begye borvörös, fejtetõje szürke. Szárnyában fehér sáv látható. A tojó barnásszürke, de tollának színárnyalatai a hímével egyezõ „mintázatúak”. A Fasor utcán sétálva minden évszakban megpillantható egy-egy példánya, amint az elszórt napraforgó magok között keresgél. A költési idõszakban az idõs fák vastag ágaira építi apró fészkét, amely a fák alatt sétálók számára a lombhullást követõen sem válik láthatóvá. Magvakat és rovarokat egyaránt fogyaszt.
A kemény teleken, fõleg a városszéli kertekben, egyéb fajok – fenyõrigó, keresztcsõrû, ökörszem, fenyõpinty, csúszka, meggyvágó, süvöltõ – egyedeivel is találkozhatunk. Azoknak, akik szeretnének e fajokról és általában hazánk madarairól többet megtudni, az 1998-ban megjelent, Magyarország madarai címû könyvet ajánlom figyelmükbe.

Géczi István