Harkálynézõben

Képzeletbeli kirándulásra hívom ismét e lap olvasóit. Most a hazai harkályfajokat szeretném bemutatni abban a sorrendben, ahogy utunk során találkozhatnánk velük.
A harkályok egész évben megfigyelhetõk, hiszen nem vonulnak el. Tavasszal a legkönnyebb tudomást szerezni jelenlétükrõl, mivel területeiket úgynevezett dobolással, azaz csõrük szapora fához ütögetésével igyekeznek kijelölni. Ilyen hangra városaink és falvaink öreg fákkal bõvelkedõ részein már felfigyelhetünk. E hang tulajdonosa a Balkáni fakopáncs, mely a lakott területek, gyümölcsösök madara. Csupán az 1920-as évektõl él hazánkban és azóta elfoglalta azokat az élõhelyeket, ahol addig más harkályfaj nem élt.
Városaink nagyobb parkjaiban az igen hasonló méretû és színezetû, ám sokkal elterjedtebb faj, a Nagy fakopáncs figyelhetõ meg (nagy fakopáncs fiókák mesterséges odúban). Ez a faj a folyók ártéri erdeiben és a hegységekben egyaránt él. Elhagyva a lakott területeket, vele találkozhatunk leghamarabb.
Mezõgazdasági területeken és ártereken ugyancsak él egy igen megfogyatkozott harkályfaj, a Zöldküllõ. Õt leginkább kiabálása árulja el, mely akár egy kilométerre is elhallatszik. Zöldes színezete miatt egyébként nehezen észrevehetõ. Sokat tartózkodik a füves talajon is, ahol szintén táplálék után kutat.
Erdeinkben, fõként hegyvidéken egy másik, hozzá hasonló harkályfaj található. Ez a Hamvas küllõ. A zempléni hegyek erdeiben tavasszal sokfelé hallhatjuk az õ hangját is. Leginkább patakparti égeresek és déli kitettségû tölgyesek környékén figyelhetõ meg. Akárcsak a zöldküllõ, ez a faj is sokat mozog a talajon. Csak a gyakorlott szem tud különbséget tenni a két faj között, hiszen egyaránt rigó méretûek, csupán színezetükben található némi eltérés, amint a nevük is utal rá.
És most álljunk meg egy természetes erdõben, ahol újabb harkályfajokat remélhetünk. Egy megtermett fát képzeljünk magunk elé, és ennek segítségével vegyük sorra az ott fellelhetõ újabb fajokat.
A fa vastag törzsén pillanthatjuk meg hazánk legnagyobb, majdnem varjú nagyságú harkályfaját, a Fekete harkályt. Ahogy neve is elárulja fekete tollazatú, csupán fejteteje piros. Tavaszonként újabb és újabb odúkat vés a termetes bükkfákba, mely a késõbbiekben más madaraknak is otthont kínál. Ilyen odúkban költ többek között a Kék galamb.
A törzs fölött a vastagabb ágakon a már említett Nagy fakopáncs keresi a táplálékát. A vékonyabb ágakon a hazai lombos erdõk jellegzetes faja a Közép fakopáncs figyelhetõ meg. Mint a nevébõl is kitûnik, közepes termetû és ebbõl kikövetkeztethetjük azt, hogy tõle kisebb termetû harkály is él, a csupán veréb nagyságú Kis fakopáncs, mely természetesen a legvékonyabb ágacskákon is képes táplálékát megtalálni.
Azt gondolhatnánk, hogy ezzel végére értünk a felsorolásnak, ám ott vannak még az elkorhadt és kidõlt fák az erdõ talaján. Ilyen fákon a legritkább harkályfajunk a Fehérhátú fakopáncs találja meg táplálékát és ugyanilyen, de még lábonálló fákba vési odúit is. Az ilyen méretû odúkban késõbb szívesen költenek az örvös légykapók.
Kijelenthetjük bátran, hogy harkályokkal bárhol találkozhatunk. Hasznos tevékenységüket semmivel sem pótolhatnánk. Mára már sok helyrõl eltûnt az éppen oda jellemzõ harkályfaj. Leginkább a fehérhátú fakopáncs élõhelyei fogynak rohamosan, ezáltal õt is fenyegeti a kipusztulás veszélye.
Hazánkban törvényes védelmet kaptak, de ugyanilyen fontos lenne a fafajokban bõvelkedõ öreg erdõket fenntartani és megõrizni azt a kevés folyóparti keményfás ligeterdõt is, melyet még valami csoda folytán nem vágtunk ki.

Petrovics Zoltán