• 1
  • 2
  • 3

Mikóháza természeti viszonyai


A település földrajzi helyzete

A község a Tokaj-Eperjesi hegylánc déli felének, a trianoni határváltozások utáni új nevén Zempléni-hegységnek a keleti lábainál fekszik. Közvetlenül mellette a Fekete-hegy csoport hegyei magasodnak. A községhatár nagy része, a Zempléni-hegység és a ma Szlovákia területére esõ Zempléni-szigethegység közötti lapos hát, valamint a Bózsva-patak egykori ártere az Alföld nyúlványa. A hegyek, a Kárpátok belsõ vulkáni koszorújának szerves részét képezik. A hegyvidék és alföld találkozása valamennyi természeti tényezõben érezteti hatását.

Domborzati viszonyok, kõzetek

A mai felszíni viszonyok az egykori vulkáni tevékenység formáinak törésvonalak mentén történt feldarabolódása, kiemelkedése és besüllyedése, valamint a jégkorszak jégperemi felszínformálásának eredményei.
A hegység e részén a medencealjzatot karbon-perm (370-245 millió éves) üledékes és vulkáni kõzetek alkotják. Az erre települt uralkodó vulkáni kõzetanyagok felnyomulása a miocén második felében (14–10 millió éve) következett be. A vulkánok mûködése mintegy 5 millió évig tartott. A láva- és tufaképzõdmények átlagos vastagsága 3 km. E területrõl hiányoznak a hegység nagy területeit alkotó andezitek, riolit is csak a Szénégetõ-tetõn és a Fekete-hegy környéki mélyebb vízmosásokban bukkan a felszínre. A riolitos kõzetek egy része nagy hõmérsékletû kitörések terméke. A terület uralkodó kõzete a nagy hõmérsékleten bizonyos mértékig összesült, összekristályosodott riolittufa. Ennek uralmát a Nagy-Hallgató, Fekete-hegy gerincénél, második leggyakoribb kõzetként dácit szakítja meg. Egyes vízmosásokban a felszínre bukkanó tufában igen sok olyan kõzetzárvány van, amelyet a vulkáni robbanás a mélybõl szakított ki és dobott a magasba. A zárványok között homokkõ, agyagpala, fekete kristályos mészkõ, világosszürke, eres mészkõ, kovás, megpörkölt agyag található kagylólenyomatokkal. Helyenként zeolit indikáció található. A hegyek legismertebb kõzete az obszidián (fekete, barnásfekete kõzetüveg, 1-2% víztartalommal). Már a kõkorszak embere ismerte és eszközei készítésére használta. A Fekete-rétre vezetõ erdészeti úton, hegylábi kertekben gyakran felszínre kerül. A jégkorszak (az elmúlt 2,5 millió év) fagyaprózódás és lejtõs tömegmozgások által dominált felszínformálásának emlékét a Fekete-hegy csúcsának kõgörgetegei, sziklaformái õrzik. Ez idõ alatt alakultak ki a lapos hegylábi síkok és a Bózsva-patak ártere. A jelen (az utolsó 10 000 év) felszínformálása, a hegylábi részek intenzív emberi átalakítása mellett, a meredek falú, helyenként szurdokszerû, magashegységekre jellemzõ völgyek (Pl. Debre, Málnás-völgy) kialakulása. E folyamat kiváltója, éltetõje a nagy relatív szintkülönbség. A falu házai 120–140 méteres tengerszint feletti magasságba települtek. A településtõl 4 kilométerre a Fekete-hegy csúcsa 577 méteres magasságba emelkedik. Mindez e kis területen belül is változatos domborzati viszonyokat eredményez. Napjainkban a terület nagyon lassan, évente kb.1 mm-t süllyed.

Éghajlat és vízviszonyok

Az éghajlatot az Alföld és a Kárpátok közelsége, az északi nyitottság határozza meg. A napsugárzás évi összege, a legalacsonyabb országos értékek között, 1900 óra alatt marad. A januári 50 óra alatti érték a legalacsonyabb, a júliusi 270 óra alattinál csak az Alpokalján mérnek kevesebbet. A borult (a felhõzet 80% fölött) napok száma 120, amely az Északkeleti-Kárpátok felhõképzõ hatásának köszönhetõ. Az évi középhõmérséklet 9 °C, melynél csak a zárt hegyvidékek hûvösebbek. A januári –3, –3,5 °C a leghûvösebb az országban. A júliusi 19, 19,5 °C is a legalacsonyabb. A fagyos napok száma is csak a zárt hegyvidékeken több (110–120 nap). Az elsõ fagyos nap október 15., az utolsó április 20. Mindezekben a Kárpátok közelsége, hûtõ hatása nyilvánul meg. A 30 °C feletti középhõmérsékletû hõségnapok 8–12 napos átlagában, az idõnként itt is jelentkezõ aszályban az Alföld hatása jelentkezik. Az évi csapadékátlag 600–650 mm., ami jelentõs szélsõségeket takar. Mértek már 350 mm. alatti és 900 mm. feletti értékeket is. A hótakarós napok 50–60 közötti száma jóval az országos átlag feletti. Egész évben dominál a Kárpátok hûvösebb levegõjét hozó északi szél. Összességében a község éghajlata nedves kontinentális, hosszú nyárral és hideg téllel.
A harmadidõszaki kõzetek jó és közepes vízvezetõ képességû hasadékvíz tárolók, amelynek köszönhetõen a völgyfõk többségében és a hegylábi részeken állandó, bõvizû források fakadnak. A községhatáron átfolyó Bózsva-patak vízhozamát és vízjárását a Zempléni-hegység belsõ területeinek csapadékviszonyai határozzák meg, a nyári félévben gyakran rendkívül gyors és heves áradásokat eredményezve.

Talajok

A szántók nagyobb részén jó minõségû agyagbemosódásos barna erdõtalaj található, mely egykoron tölgyesek alatt alakult ki. Az alacsonyabb fekvésû részeket és a Bózsva árterét gyengébb minõségû fiatal, nyers öntéstalaj borítja. A hegyek jellemzõ talaja szintén az agyagbemosódásos barna erdõtalaj, amelyet a legmagasabban fekvõ részeken pangóvizes pszeudoglejes barna erdõtalaj vált fel. Közepes víznyelésû és vízvezetõ képességû, nagy vízraktározó és jó víztartó talajok. A mûvelt területek többségének kis lejtõszöge következtében az erózió az eredeti termõréteg 30%-nál kisebb lepusztulását eredményezte.

Mikóháza növény és állatvilága

A település földrajzi fekvésébõl adódó változatos természeti környezetnek (zárt erdõk, ligetek, száraz és nedves gyepek, vizes élõhelyek), az egyaránt jelenlévõ alföldi és kárpáti elemeknek köszönhetõen, az itt eddig fellelt növény és állatfajok felsorolása önmagában több oldalt töltene meg. Ezért elsõsorban a társulások rövid bemutatására, a védett és jellemzõ fajok megemlítésére kerítek sort (a teljesség igénye nélkül), a községbõl, a település határát képezõ élettereken végig vezetõ sétára invitálva az olvasót.

A község belterületén, hosszú évtizedeken keresztül folyó intenzív kertgazdálkodás, melynek keretében minden szegletet megmûveltek, rendszeresen vegyszereztek, nem kedvezett a természet számára. Csak kevés alkalmazkodóképes faj tudta e viszonyokat elviselni. Az elmúlt évtized változásai, egyrészt a kertekben megindult parkosítás, lombhullató és örökzöld cserjék telepítése, sziklakertek kialakítása, másrészt a vegyszerezés háttérbe szorulása, a megmûveletlen kertrészek “gazosodása” újra változatos élõhelyeket teremtett. Meg is indult a természet, növény- és állatvilág visszaköltözése a lakott területekre. A hagyományos módon kaszált gyepekben gyíkfû (Prunella vulgaris), indás ínfû (Ajuga reptans), mezei katáng (Cichorium intybus), pénzlevelû lizinka (Lysimachia nummularia) virít. A felhagyott kertekben kaszanyûgbükköny (Vicia cracca), nagy útifû (Plantago major), bojtorján (Arctium lappa), apró szulák (Convolvulus arvensis), nagy csalán (Urtica dioica), fehér árvacsalán (Lamium album), pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) burjánzik, gazdag rovarvilágot táplálva. A gerinceseket fõként a rovarokkal táplálkozó madarak képviselik. Az életmódjából adódóan az épületekhez kötõdõ, fészkét az eresz alá építõ molnárfecske (Delichon urbica), az épületek belsejében megtelepedõ füstifecske (Hirundo rustica), a baromfiudvarokban mindenütt jelen lévõ házi veréb (Passer domesticus) és mezei veréb (Passer montanus) mellett számos faj élete megfigyelhetõ. Épületek, téglarakások üregeibe, gerendák tetejére építi fészkét a házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros), a barázdabillegetõ (Motacilla alba). Az örökzöldek biztosítanak fészkelési lehetõséget a kenderike (Carduelis cannabina), barátposzáta (Sylvia atricapilla), zöldike (Carduelis chloris) számára. Az idõs gyümölcsfákba vés odút a balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus). Elhagyott odúi és a mesterséges fészekodúk teszik lehetõvé a széncinege (Parus major), csuszka (Sitta europaea), seregély (Sturnus vulgaris), nyaktekercs (Jynx torquilla) költését. A lombkoronában neveli utódait a sárgarigó (Oriolus oriolus), tengelic (Carduelis carduelis), csicsörke (Serinus serinus), balkáni gerle (Streptopelia decaocto). Egyre gyakrabban feltûnnek az énekes rigó (Turdus philomelos) és fekete rigó (Turdus merula) egyedei is. Üresen álló épületek padlásán, kéményében macskabagoly (Strix aluco) költhet. A nyári idõszakban a kertekbõl is jól hallható az egerészölyv (Buteo buteo) "hiéj-hiéj" kiáltása és gyakran meg is figyelhetõ, amint a szántók vagy a fészke felé tartva átsiklik a házak felett. Az erdõ alatti részen a hollók (Corvus corax) korrogása és a kuvik (Athene noctua) is sokszor hallható. Telente pár méterrõl figyelhetõek meg az etetõk körül nyüzsgõ állandó madaraink mellett a fenyõpinty (Fringilla montifringilla), meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes), csíz (Carduelis spinus), fenyõrigó (Turdus pilaris), süvöltõ (Pyrrhula pyrrhula), az örökzöldeken keresgélõ sárgafejû királyka (Regulus regulus).
A kétéltûeket a nedves zugokban lakó, a kertbarátoknak ingyen dolgozó zöld varangy (Bufo viridis), és a délutánonként, esténként sok helyen megszólaló zöld levelibéka (Hyla arborea) képviselik. A napsütötte kavicsos, köves részeken fürge gyíkok (Lacerta agilis) napoznak (minden napos élõhelyen megtalálhatóak). Erdõszéli kertekben, épületekben rendszeres vendég a rágcsálókra vadászó menyét (Mustella nivalis), és nagyobb rokona, a nyest (Martes foina). A kis emlõsöket a közönséges vakondok (Talpa europaea) képviseli. A nappalt épületek zugaiban töltõ szürke hosszúfülû (Plecotus austriacus) és kései denevér (Eptesicus serotinus) éjjel a közúti lámpák fénykoszorújában ritkítja a rovarvilágot. A ritkán látogatott, vagy már felhagyott borospincék kis patkósorrú (Rhinolophus hipposideiros) és nagy patkósorrú denevérek (Rhinolophus ferrumequinum) nyári és téli szálláshelyei.

A szántóföldek mezei pocok (Microtus arvalis) állománya a ragadozó madarak számára jelent táplálékforrást. Az év bármely idõpontjában vadászat közben figyelhetõ meg valamely faj, fajok egy-két példánya.

A 70-es években végzett mederszabályozás, csatornásítás nagy pusztítást végzett a Bózsva-patak élõvilágában. A kanyarok már megindult újjászületése a régi élõvilág visszatérésének esélyét adja meg. Nagy tömegben élnek bolharákok (Gammarus spp.) és folyami rák (Astacus astacus) méretes példányai is elõkerülnek. A kanyarok függõlegesen leszakadó partfalába vájt költõüregben neveli fiókáit a jégmadár (Alcedo atthis), a növényzet sûrûjében a berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis). Rendszeresen megfigyelhetõ tõkés réce (Anas platyrhynchos). Éjszaka, de akár már szürkületkor is, a víz felszíne felett mozgó rovarokra bajuszos (Myotis mystacinus), hegyesorrú (Myotis blythi), korai (Nyctalus noctula), közönséges (Myotis myotis), törpe (Pipistrellus pipistrellus) és vízi denevér (Myotis daubentoni) vadászik. Itt is megtelepedett az amerikai eredetû pézsmapocok (Ondatra zibethicus). Az egykori ártér rendszeresen vízborítás alá kerülõ mélyebb fekvésû részei, feltöltõdött medermaradványok biztosítanak élõhelyet a mocsári béka (Rana arvalis), vöröshasú unka (Bombina bombina), kecskebéka (Rana esculenta agg.), pettyes gõte (Triturus vulgaris), vízisikló (Natrix natrix) számára. A patakot füzek (Salix spp.) és enyves éger (Alnus glutinosa) sávja kíséri, melybe helyenként nyárfák (Populus spp.) elegyednek.

A községhatár nagy részét borító nyílt gyepek, rétek, kaszálók, felhagyott legelõk az évezredes erdõirtás, gazdálkodás következtében alakultak ki. A gazdálkodásból kivontakon az 1990-es években a természeteshez közeli állapot kialakulása, beerdõsülés vette kezdetét.
A Kis- és Nagy-Polyán, Almás-rét gyógynövények, kis ezerjófû (Centaurium erythraea), kakukkfû (Thymus spp.), közönséges párlófû (Agrimonia eupatoria), lándzsás útifû (Plantago lanceolata), közönséges cickafark (Achillea millefolium), nedvesebb részein menta-félék (Mentha spp.) gazdag tárháza. A gazosodó részek jellemzõ növénye az embermagasságúra növõ héjakútmácsonya (Dipsacus laciniatus). A száraz gyepekben jellemzõ még a macskafarkú veronika (Veronica spicata), mezei iringó (ördögszekér) (Eryngium campesetre), mezei szegfû (Dianthus deltoides), kakukkfû (Thymus serpyllum), réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum), üstökös gyöngyike (Muscari comosum), fehér mécsvirág (Melandrium album), mezei katáng (Cichorium intybus), cickafark (Achillea millefolium), ebszékfû (Matricaria inodora), tövises iglice (Ononis spinosa), orvosi somkóró (Melilotus officinalis), tarka koronafürt (Coronilla varia). A nedves gyepekben borzas füzike (Epilobium hirsutum), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), réti legyezõfû (Filipendula ulmaria), réti kakukkszegfû (Lychnis flos-cuculi), réti boglárka (Ranunculus acris), réti füzény (Lythrum salicaria), mocsári nõszirom (Iris pseudacorus) gazdagítja a virágtengert. E területek rovarvilága, rágcsáló állománya gazdag madárvilágot táplál. A rágcsálók közül az ürge (Citellus citellus), a parlagi sas (Aquila heliaca) fõ táplálékállatának jelenléte kiemelendõ. Költési idõben fürj (Coturnix coturnix), mezei pacsirta (Alauda arvensis) jelzi énekével költõterületét, esténként rendszeresen megszólal a haris (Crex crex). E gyepekre jár táplálkozni a szomszédos erdõkben rendszeresen fészkelõ fekete gólya (Ciconia nigra), kis békászósas (Aquila pomarina), egerész ölyv (Buteo buteo), darázsölyv (Pernis apivorus), sásosokban a talajon költõ barna rétihéja (Circus aeruginosus), a településekhez kötõdõ fehér gólya (Ciconia ciconia). A hagyásfákat övezõ és az elszórtan álló vadrózsa (csipke) (Rosa canina) és kökény (Prunus spinosa) bokrok is tövisszúró gébics (Lanius collurio), kenderike (Carduelis cannabina), cigánycsuk (Saxicola torquata) fészkeket rejtenek. Fácán (Phasianus colochius) gyakran, fogoly (Perdix perdix) ritkábban kerül szem elé.

Az erdõ az emberi tevékenység által legkevésbé átalakított természeti környezet. Változatos élõhelyei, mikroformái fajokban gazdag természeteshez közeli társulásokat, életközösségeket rejtenek.
Az erdõk uralkodó fafaja a középhegységi tölgyes, gyertyános–tölgyes társulásokat alkotó kocsánytalan tölgy (Querces petraea) és gyertyán (Carpinus betulus). Jellemzõ erdõalkotó a magasabb részeken a bükk (Fagus sylvatica). Helyenként mezei (Acer campestre), korai (Acer platanoides), hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), kocsányos tölgy (Quercus robur), vadcseresznye (Cerasus avium), magos kõris (Fraxinus excelsior) színesíti az erdõt. A völgyek északi, északkeleti irányú nyitottsága következtében általános a hõmérsékleti inverzió. A vegetációs idõszakban a völgyaljak alacsonyabb középhõmérsékletûek és nyirkosabbak, a lapos hátak magasabb középhõmérsékletûek és szárazabbak. Ezen termõhelyi viszonyokhoz igazodva a növényzet övezetessége is fordított. E völgyek alján bükkösöket találunk, és a magasabb, napsütésesebb térszíneken helyezkednek el a kocsánytalan tölgyesek. A legmagasabb hegyek (Fekete-hegy, Nagy-Hallgató) északi oldalain középhegységi bükkösöket találunk. A déli oldalakon, egészen a csúcsokig húzódnak a tölgyesek.
A lombkorona záródása következtében a bükkösök aljnövényzete fajszegény. Tölgyek alatt, tisztásokon, erdei utak mentén a teljes vegetációs idõben nyílik virág. A közismert erdei szamóca (Fragaria vesca), erdei ibolya (Viola sylvestris) mellett számos faj jellemzõ. Jellegzetes kárpáti növényfaj az ikrás fogasír (Dentaria glandulosa). Hóvirág (Galanthus nivalis) általában sziklás talajú üde erdõkben nyílik. Messzire díszlik a baracklevelû harangvirág (Campanula persicifolia), csalánlevelû harangvirág (Campanula trachelium), tavaszi kankalin (Primula veris). Egész évben üde foltokat képez a kis télizöld (Vinca minor). A pillangósok közül gyakori a fürtös zanót (Cytisus nigricans), festõ rekettye (Genista tinctoria), selymes rekettye (Genista pilosa), szarvaskerep (Lotus corniculatus). Az orchideákat a kétlevelû sarkvirág (Platanthera bifolia), madárfészek kosbor (Neottia nidus-avis), agárkosbor (Orchis morio) képviseli. A legnyitottabb részekre koncentrálódik a közönséges orbáncfû (Hypericum perforatum), sárga gyûszûvirág (Digitalis grandiflora), galaj fajok (Galium spp.), szurokfû (Origanum vulgare) állománya. Az avar egyhangúságát oldja még az olocsáncsillaghúr (Stellaria holostea), sárgaárvacsalán (Galeobdolon luteum), gólyaorr fajok (Geranium spp.), pénzlevelû lizinka (Lysimachia nummularia), kontyvirág (Arum maculatum), hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), orvosi tüdõfû (Pulmonaria officinalis), erdei tisztesfû (Stachys sylvatica), fehér perjeszittyó (Luzula albida), bakfû (Betonica officinalis), boglárka fajok (Ranunculus spp.). A cserjéket a védett farkasboroszlán (Daphne mezereum) mellett fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), húsos som (Cornus mas), veresgyûrû (Cornus sanguinea), mogyoró (Corylus avellana), kökény (Prunus spinosa), fagyal (Ligustrum vulgare), fekete bodza (Sambucus nigra), fürtös bodza (Sambucus racemosa) képviseli. (A lágyszárú gyalogbodza mérgezõ!)
Az idõs erdõrészek természetes és mesterséges odúinak, gallyfészkeinek lakói az erdei fülesbagoly (Asio otus), a Magyarországon jelentõs számban csak a Zempléni-hegységben költõ urali bagoly (Strix uralensis). Itt költ a holló, héja (Accipiter gentilis), fekete harkály (Dryocopus martius), nagy fakopáncs (Dendrocopos major) és egyetlen odúlakó galamb fajunk, a kék galamb (Columba oenas). Gyakori odúlakó madarak a szén-(Parus major), kék (Parus caeruleus), barát- (Parus palustris) és fenyvescinege (Parus ater), csuszka, örvös légykapó (Ficedula albicollis). Költ az erdei pinty (Fringilla coelebs), vörösbegy (Erithacus rubecula), ökörszem (Troglodytes troglodytes), õszapó (Aegithalos caudatus), barátposzáta (Sylvia atricapilla), hegyi fakusz (Certhia familiaris), füzike (Phylloscopus spp.) fajok, a fészekparazita kakukk (Cuculus canorus). Erdõszélek, bozótosok gyakori madarai a fekete és énekes rigó, búbosbanka (Upupa epops), citromsármány (Emberiza citrinella). Kóborló keresztcsõrû (Loxia curvirostra) csapatok is fel-fel tünnek.
A kisemlõsöket a mókus (Sciurus vulgaris), keleti sün (Erinaceus concolor), nagy pele (Glis glis), mogyorós (Muscardinus avellanarius) és erdei pele (Dryomys nitedula), pisze (Barbastella barbastellus), barna hosszúfülû (Plecotus auritus), brandt (Myotis brandti), szõröskarú (Nyctalus leisleri), nagyfülû (Myotis bechsteini), horgasszõrû denevér (Myotis nattereri) képviseli. Macskabagoly köpetbõl kerültek elõ a keleti cickány (Crocidura suaveolens), törpeegér (Micromys minutus), erdeiegér félék (Apodemus spp.), közönséges kószapocok (Arvicola terestris) maradványai. A borz (Meles meles) jelenlétét lábnyomai tanúsítják. A csúcsragadozókat a gyakran nappal is vadászó róka (Vulpes vulpes) képviseli.
Az õshonos nagyvadak, a gímszarvas (Cervus elaphus), õz (Capreolus capreolus), vaddisznó (Sus scrofa) mellett a Zempléni-hegységbe a századelõn betelepített muflon (Ovis ammon) is jelen van.
A kiszélesedõ vizes völgyaljak enyves éger ligeteket éltetnek. Aljnövényzetének dísze a nyáron virágzó tündérfürt (Aruncus sylvestris). A nedves és hûvös völgyek jellemzõ növényei az üdezöld foltokat képezõ erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina). A szurdokszerû részeken fellelhetõ még a vesepáfrány (Polystichum aculeatum), édesgyökerû-páfrány (Polypodium vulgare), a tudományos szempontból is jelentõs széles pajzsika (Dryopteris dilatata). Vízmosásos oldalakban fordul elõ a kislevelû hárs (Tilia cordata), madársóska (Oxalis acetosella). A Málnás-völgy a karcsú nõszõfû (Epipactis gracilis) második magyarországi lelõhelye.
A minden felé elterjedt éticsigával (Helix pomatia) szemben a zöld és kék legváltozatosabb árnyalataiban pompázó kárpáti meztelen csiga (Bielzia coerulans) kizárólag az állandóan nedves erdõk lakója. Itt találkozhatunk leggyakrabban az erdei kétéltûek és hüllõk fajaival is, a foltos szalamandrával (Salamandra salamandra), barna varanggyal (Bufo bufo), erdei békával (Rana dalmatina), rézsiklóval (Coronella austriaca). A nagyobb pocsolyák lakója a sárgahasú unka (Bombina variegata) és itt kerülhet leghamarabb szemünk elé az erdei sikló (Elaphe longissima). E pocsolyák tavasszal varangypeték láncaival telnek meg. A napsütötte tisztásokon, erdei utak nyiladékain lábatlangyík (kuszma) (Anguis fragilis) kerülhet szemünk elé.

Az erdõk növénytakaróján, a bomló korhadékokon sokféle gomba él. A gombák nyár elején (május–június) és kora õsszel (szeptember–október) jelennek meg tömegesebben. Kora tavasszal, fõleg az erdõszéleken, ritkás tölgyesekben található az ízletes kucsmagomba (Morchella esculenta). A tölgyesekben nyár elején a galambgombák uralkodnak. Közülük kitûnõ ízûek: a dióízû (Russula heterophylla), a kékhátú (R. cyanoxantha) és a varas zöld galambgomba (R. virescens). A galambgombák közül a nyersen csípõs ízûek nem ehetõk. A galambgombák között meghúzódhat zöldes színû kalapjával a halálosan mérgezõ gyilkos galóca (Amanita phalloides) is. Fontos ismertetõje a bocskor, a gallér és a fehér lemezek. Kimondottan gyakori a szintén mérgezõ légyölõ galóca (Amanita muscaria), valamint a piruló galóca (Amanita rubescens), mely finom étkezési gomba. (Összetéveszthetõsége miatt nagyon kevesen gyûjtik.) Megtalálható az ízletes, de ritkasága miatt védendõ császárgomba (Amanita caesarea) is. Erdõkben, erdõszéleken májustól novemberig erdõszéli csiperke (Agaricus arvensis) gyûjthetõ. Késõbb jelennek meg a vargányák vagy tinoru gombák (Boletus), amelyeknek a spóraképzõ termõrétege nem lemezekbõl, hanem kis csövecskékbõl áll. Gyakori képviselõjük az ízletes vargánya (Boletus edulis). A ritkán elõforduló királytinóru (Boletus regius) mindenképpen kímélendõ. Gyertyánosokban a tölcsér alakú sárga rókagombát (Cantherellus cibarius) kereshetjük. Júniustól tömegesen jelenik meg minden lombos erdõben a fehértejû keserûgomba (Lactarius piperatus). Az ország nagy területein nem, községünkben azonban fogyasztják. Augusztus közepétõl számíthatunk pöfeteg (Lycoperdon spp.) fajokra. Az ültetett fenyvesekben nyár elején tömegesen jelenik meg a kitûnõ ízû fenyõtinóru (Suillus granulatus), amit õsszel a fenyõpereszke (Tricholoma terreum) és a rizike (Lactarius deliciosus) vált fel. A ritkásabb lomberdõkben, erdõszéleken már nyáron megjelenik, de nagyobb mennyiségben õsszel fejlõdik a nagy õzlábgomba (Macrolepiota procera) és a piruló õzlábgomba (Macrolepiota rhacodes), melynek húsa sérülésre vörösödik. Fiatalon csemegegombák. Õsszel gyakori a sárga gereben (Hydnum repandum). Tuskókon, fák tövén fejlõdik õsszel az ízletes gyûrûs tölcsérgomba (helyi néven potypinka) (Armillariella mellea). Az idõsebb bükkösökben a fák törzsén számos bükkfatapló (Fomes fomentarius) tör elõ. Elhalt bükkfákon élnek, azok anyagát bontják a korallgombák (Ramaria spp.).
Réteken nagyobb mennyiségben a mezei szegfûgomba (Marasmius oreades) és a kerti csiperke (Agaricus campester) tenyészik.

A rendkívül gazdag rovarvilágból a védetteket és a gyakran szem elé kerülõ "feltûnõ" fajokat gyûjtöttem csokorba. Virággazdag réteken, patakvölgyekben, kertekben mindenütt gyakori a nappali pávaszem (Inachis io), Atalanta-lepke (Vanessa atalanta), bogáncslepke (Vanessa cardui). Világos völgyekben, erdõszélen gyászlepke (Nymphalis antiopa), kis rókalepke (Aglais urticae), kardoslepke (Iphiclides podalirius), nagy gyöngyházlepke (Argynnis paphia), kacsafarkú szender (Macroglossum stellatatum), citromlepke (Gonepteryx rhamni) példányait láthatjuk. Ritkán kerülnek emberi szem elé a fõként éjjel mozgó védett ragadozó bogarak, a bõrfutrinka (Carabus coriaceus), domború futrinka (Carabus glabratus), lapos kékfutrinka (Carabus intricatus), ligeti futrinka (Carabus nemoralis), kék futrinka (Carabus violaceus), az északkelet-kárpáti bennszülött zempléni futrinka (Carabus zawadskyi), a csigaevõ feketelábú cirpelõfutó (Cychrus caraboides). Tavasszal és nyár elején gyakran találkozhatunk a korhadt idõs tuskókban kifejlõdõ nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) és kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus) példányaival. Növényeken leggyakrabban az élõ fák korhadó odvában kifejlõdõ aranyos virágbogárra (Cetonia aurata) és a ritka pompás virágbogárra (Cetonischema speciosissima), a talajon ganajtúró fajok példányaira akadhatunk. Gyakori az idõs tölgyek élõ fájában fejlõdõ nagy hõscincér (Cerambyx cerdo), csõszcincér (Prionus coriarius), kis hõscincér (Cerambyx scopolii) is. A vizek felett kisasszony szitakötõ (Calopteryx virgo), sávos szitakötõ (Calopteryx splendens), laposhasú acsa (Libellula depressa) vadászik.

A hegylábi részeken nagy területeket a tájidegen, telepített akácosok (Robinia pseudoacacia) foglalnak el, akácvirágzás idején méhészek és méhek tömegeit vonzva, az õshonos növény és állatfajok számára kevés élõhelyet biztosítva. Mindenütt találkozhatunk a szintén tájidegen fenyõfajok, erdei (Pinus sylvestris), fekete (Pinus nigra), lúc (Picea abies), vörösfenyõ (Larix decidua) pusztuló egyedeivel, a telepítésekbõl megmaradt csoportjaival. Koronájuk a karvaly (Accipiter nisus) számára biztosít fészkelési lehetõséget. E részeken csak egy-egy tölgy, bükk hagyásfa õrzi az egykori erdõk emlékét.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület tagjai a ragadozómadarak védelmével, számukra készített költõládák kihelyezésével, a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnázium és Szakközépiskola diákjai énekesmadarak számára készített fészekodúkkal, a Zempléni Tájvédelmi Körzet munkatársai és a Magyar Denevérkutatók Baráti Köre helyi tagjai tudományos kutatómunkával és ismeretterjesztéssel járulnak hozzá a változatos élõvilág megõrzéséhez.
Itt köszönöm meg Hegyessy Gábor, a Kazinczy Múzeum rovartani kutatásokat végzõ munkatársa, Pelles Gábor, a Zempléni Tájvédelmi Körzet természetvédelmi õre, Szegedi Zsolt, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület helyi tagja és Szentgyörgyi Péter (a bagolyköpetek elemzését végezte) a természeti viszonyok bemutatásához nyújtott segítségét.
Géczi István

Irodalom:
A Tokaji-hegység szerkezeti-vulkanotektonikai vázlata / Szerk.: Dr. Gyarmati Pál, 1972.
Folia Historico Naturalia Musei Matraensis / Szerk.: Varga András, 1999.
Hat év felmérõ munkájának eredményei és tapasztalatai Zemplénben és Abaújban / Géczi István. - I. Magyar Denevérvédelmi Konferencia: Sarród, 1997.
Évmilliók emlékei / Juhász Árpád. - Budapest, 1987.
KITAIBELIA / Szerk.: Molnár Attila, Vidéki Róbert. - Debrecen, 1997.
Magyarország Nemzeti Atlasza / Budapest, 1989.
Zempléni hegység / Szerk.: Nagy Lajos, 1958.
Zempléni Táj. Információk Északkelet-Magyarország természeti értékeirõl II. / Ádám László, Hegyessy Gábor. - Sátoraljaújhely: Zempléni Környezetvédelmi Egyesület, 1998.
Zempléni Tájvédelmi Körzet / Szerk.: Szeremley Szabolcs. - Miskolc, 1984.