Ismerjük meg hegyeinket
Minden hírnevére valamit is adó szakács, mielõtt felszolgálja az általa elkészült ételt számtalanszor megkóstolja. Ismeri minden összetevõjét, mégis újra és újra ellenõrzi minõségét. A Zempléni-hegység is sokszor “fel lett már tálalva”. Rengetegszer elhangzott, hogy az idegenforgalom lehet a térség fejlõdésének motorja, de hol vannak azok a “szakácsok”, maradva a fenti hasonlatnál, akik ismerik a hegyek “ízeit”, akik a vendégek egyedi igényeit kielégítõ “étket” tudnak elkészíteni. Fel lehet kínálni “általános” igényeket kielégítõ programokat, de a tömegturizmus számára “Mi” messze vagyunk. Másrészt hosszú távon több problémát és természeti kárt, mint hasznot eredményez. A minõségi turizmushoz minden adottsággal rendelkezik szûkebb hazánk, csak a legfontosabbal, az emberi tényezõvel nem? Kétlem, de még sehol sem találkoztam a nyomával, hogy az idegenforgalomra építõ vállalkozók és alkalmazottaik ennek jelét adták volna. Ennek hiányában a Rákócziakra, Kazinczira stb. épülõ kultúrturizmus, a vadállományhoz kapcsolódó sportturizmus nem fog kibõvülni, minõségívé válni. A pihenés mellé tartalmas programokat kívánó, azt meg is fizetõ hazai és külföldi vendégek az ország más tájain fogják elkölteni “forintjaikat”.
Feltételezem a vállalkozók tapasztalataim ellenére, mégis megtesznek mindent, hogy ismerjék azt, amit felkínálnak. Ennek ellenére az itt élõ emberek “segítsége”, az idegenek felé irányuló kedvessége nélkül nem juthatnak sokra. A haza térõ vendég nemcsak a szállás, a kiszolgálás, a hivatásos vendéglátók tevékenységének tapasztalatait viszi haza és adja tovább, de a táj, az emberek által keltett hangulatokat is. Mirõl tudunk felszabadultan, szeretettel beszélni? Mit tudunk másokkal is megszerettetni? Csak azt, amit mi magunk is szeretünk. Ahhoz, hogy megszeressünk valamit, elõbb meg kell ismernünk! El szeretnénk “adni” Újhelyt, a hozzá tartozó hegyeket, lakhelyünket. Szeretjük? Ismerjük?
Ahányszor eddig megfordultam a Várhegyen, a Szár-hegyen, a Magas-hegyen, alig találkoztam kirándulóval, az a kevés is visszatérõ arc volt. Ha nem ismerjük, hogyan szeretnénk e versekben is megénekelt kúpokat, és hogyan szerettetjük meg másokkal?
A rendre borongós, esõs hétvégék után az elsõ napsütötte délután a Szár-heggyel kezdtük a Sátor-hegycsoporttal való alaposabb megismerkedést. A kiépítet útnak köszönhetõen ez kisgyermekkel is könnyen “megmászható”, mégis sok apró természeti jelenség figyelhetõ meg. A rajta található, Trianon emlékére kialakított kálvária pedig kultúrtörténeti érdekesség és érték. A következõ alkalommal a cél a névadó Sátor-hegy lett. Itt fogalmazódott meg a gondolat, másszuk meg a csoport összes tagját. Egy kirándulás, egy benyomás is, melynek leírásával talán sikerül mások érdeklõdését is felkelteni és kimozdítani a “kényelmes” fotelból, a túlfûtött lakásból, és még az egészségünknek sem árt meg.
Oly közel lakunk e hegyekhez, hogy egy-egy hétvégi délután, 4-5 óra kényelmes séta során megjárhatjuk, még megizzadnunk sem kell hozzá, bármely “csúcsot”, 5 és 60 év között egyaránt, kényelmesen, benyomások tömegével telítõdve.
Séta a Magyar Kálváriára
Október 17.
A Szár-hegy alján, a Kálváriára vezetõ köves út alsó szakaszán, a sûrû fiatal akácos egyhangúságát vörös törzsükrõl könnyen felismerhetõ erdei fenyõ csoportok és magányos cseresznyefák törik meg. Tovább haladva a szürke kérgû, 10 cm-nél is hosszabb tûlevelû fekete fenyõk következnek. Közéjük érve, egy kis szerencsével, a koronájukban keresgélõ vörös mókus vonja magára a figyelmet. A cserjék sûrûjébõl, egy-egy lombja vesztett koronából cinkefélék és királykák halk, a táplálék keresését kísérõ hangja hallatszik.
A “lábunk alatt”, a színes levelek közöl egy-egy apró lila virágcsokor, gyíkfû bukkan még elõ. Az út két oldalán helyenként csipkebokrok termése piroslik. A már megpuhult bogyók húsos része nagyon ízletes, mellékesen tömény C vitamin. Óvatosan érdemes megkóstolni, mert magja nagyon tudja szúrni a szájat és a torkot. Messzire piroslik a csíkos kecskerágó bokrainak termése is. Nem érdemes összekeverni a csipkével.
A Kálvária bejárata után, az egykori erdõk emlékei, a tölgyfák is megjelennek, majd a fák törzsén fejjel lefelé közlekedõ csuszka hangja üti meg fülünket. Türelmes várakozás után a hang acélkék hátú, krémes has aljú gazdája is láthatóvá válik. Közben egy felszín közeli ágon feketerigó tojó barna toll ruháját vesszük észre. Várja távozásunkat, hogy fojtathassa a keresgélést az avarban. A fekete ruhás hímek nem ilyen türelmesek, a közelgõ embert látva hangosan rikkantva riasztják a többi állatott. A fák koronája fölött hangos rikácsolással repülõ szajkó párt is zavarja jelenlétünk.
Aki a várost szeretné szemügyre venni, egy kibetonozott pihenõrõl, az elsõ “stáció” elõtt, megteheti. E teljesen nyitott, napsütötte részen még nyílnak a terjõke kígyószisz, a bibe kígyónyelvszerûen elágazó végérõl könnyen felismerhetõ, kék virágai.
Beérve a stációk közé, a zöld-barna környezetben, égõ gyertyát idézve, az ökörfarkkóró sárga virágai vonják magukra figyelmünket. A máskor figyelemre sem méltatott árvacsalán virága szintén üdítõ színfolt. Néhol egész foltokban virágzik. Felérve a Szár-hegy tetejére, a napsütötte zöld tisztáson, a fehér mécsvirág nagy foltjai még a nyári virágszõnyeget varázsolják elénk. A Szent István kápolnától képeslapra kívánkozó kilátás nyílik a Magas-hegy, Kecske-hát és a Sátor-hegy alkotta koszorúra.
A kápolnától, a mögötte folytatódó turistajelzésen, figyelmesen ereszkedve, valamely fenyõ törzséhez simulva, erdei füles vagy macska bagolyhoz is szerencsénk lehet. Leereszkedve a turistajelzésen visszajutunk a Zsólyomka-völgybe, vagy hosszabb utat választva, a zárt kerteket megkerülve a Május-kút völgyén is visszatérhetünk a városba.
A Sátor-hegy
November 7.
A hegy északi, hûvösebb oldalán, a Május-kút völgye felöl vágunk neki. A “SZOT”-üdülõ bejáratánál található összefüggõ fekete fenyvesben legkisebb madarunk, a sárgafejû királyka az embert 2-3 m-re bevárva keresgél a tíz centis tûlevelek között. Itt-ott széncinege is megszólal. Irány a Sátor-hegy gerince. A fenyvest felváltó, lombja vesztett tölgyes, a távoli kutya ugatástól és motorzúgástól eltekintve néma, csak a száradó levelek zizegése hallatszik. A Szár-hegy felõl megszólaló fekete harkály kettõs dallama kettévágja a csöndet. A röptében hallatott, énekesmadarakat idézõ dallam után, egy fára leereszkedve nyávogásra emlékeztetõ “dalra” vált át. Az ember nehezen hiszi el, hogy egy madártól származik mindkét dallam.
Ilyenkor mindenki csak a természet elmúlását látja, pedig már indul az új élet. A tölgymakkok már csíráznak. Az avarban messze nyúlva keresik a tápláló talajt.
Felérve a gerinc cserjés sûrûjébe halk madárének lesz újra hallható. Egy pár fekete sapkás szürke kismadár, barátcinege keresgél a csipkebokorban. Egy-egy rémült feketerigó is odébb rebben. A kérgüktõl részben, vagy akár tövig megfosztott kiszáradt fák a fakopáncsok szorgos munkáját bizonyítják. Egy-egy nagyobb kiálló sziklán még élénk zöld színekben pompázik a moha. Ez az “Õ” idejük. Némely fa koronájában apró sárga bogyók sokasága, a beérett fagyöngy látható. Ahova a delelõ nap sugarai még eljutnak az utolsó virágok nyílnak. Egy kitartó csalánlevelû harangvirág bágyadtan lógatja frissen nyílt virágát. A lila árvacsalánok szebb tartásban élvezik a kevéske napfényt. A sombokrok õrzik még húsos piros termésük egy részét. Fanyar ízû, nagy magvú, hosszúkás bogyói gyorsan oltják a szomjat. A gerinc egyes pontjain, a hegymászás során a kövek és az avar tanulmányozásában rövidlátóvá váló szemünk elnyújtózhat a Bodrogköz térségén. A sok felszínre bukkanó szikla, a földtörténeti közelmúlt, a jégkorszak emlékét õrzi.
A csúcs felkeresését csak azoknak ajánlom, akik az embermagasságú csalán szépségét is tudják értékelni. Nekem megszépítette egy csuszka pár csacsogása, és a nagyfakopács õket kísérõ csattogása.
Elindulva le a gerincrõl ismét a szálerdõ csendje öleli körbe a kirándulót. Az erdõt alkotó tölgyek között helyenként egy-egy magányos bükkfa is feltûnik. Sima kérgük, leérve az erdei útra, azok számára, akiknek a fa csak egy tárgy, a névbevésések kedvenc terepe.
A csupasz ágak között jól szemügyre lehet venni a következõ célpontot, a Kecske-hátat.
Zajos életünkben a késõ õszi, téli erdei kirándulás talán legfontosabb értéke a viszonylagos csend. Sajnos a társadalom zajai monoton zúgás formájában idáig is elhallatszanak, és nem tehetjük meg, hogy a hegység belsõ, e zajoktól is mentes területeit keressük fel rendszeresen.
Az épületek közelébe visszaérve a szaporodó szemét jelzi az “ember” fokozott jelenlétét.
Kiszellõzött tüdõvel és kitisztult orral a Május-kút völgyén visszaérve szinte arcul üti a kirándulót a város bûze. És ebben élünk ! ?
(1998. november 08.)
Géczi István